Épp szabadnaposan reggel 11 órakor bevásárolni indultam az albérletből a reggelihez, amikor a lépcsőházban megpillantottam a bejárat mellett a radiátornak dőlve egy pihenő idős hölgyet.
Nem feltűnően, inkább kissé félre húzódva támaszkodott; egyik kezében egy bottal, másikban 2 csomaggal. Egy "jó reggelt!"-nyire futotta a figyelmemből, mert a lépcsőház 60 éves átlagéletkorára való tekintettel egy idős ember nem volt újdonság.

A gyors bevásárlás után - kosár, szatyor és más logisztikai eszköz híján - kezeim tele voltak a késői reggelihez való termékkel: kenyér, folyékony kenyér(sör), tej és hasonló életből nélkülözhetetlen dolgokkal. Visszatérve az épületbe,  a lépcsőházban megtaláltam az idős hölgyet a 0,5 szinten. Dinamikus lépcsőzésemnek (4 lépcső/lépés) egyből utat nyitott és félrehúzódott, kapaszkodva erősen a vaskorlátba és botjára csavart csomagokba.

Ajtót kulccsal nyitva a lakásban termettem, de a lépcsőn jött gondolattól vezérelve és mivel kezeim tele voltak a ajtó szárnyat kitárva hagytam. Beszórtam a shoping productokat a hűtőbe és visszaindultam a nénihez.

Felfele jövet végig gondoltam magamban, hogy a néni megjárva a 30°C-os hőségben a beszerző körutat már biztos kimerülhetett. A bejárat mellett nem a falusi "Big Brother"(A nagy testvért mindent lát!) style-t követve nézte a sűrű (félóra/járókelő) forgalmat, hanem erőt gyűjtött a számára már Kilimandzsárónak tűnő lépcsőhegy megmászására. Az eddigi túra után már 15-20%-os energia szinten mozoghatott.
A negyedórás vásárlásom után már egy félszintet megtett és a fordulót elhagyva nézett felfelé - az "alaptábor" felé - munícióval megpakolva. 

Segítségkérő felajánlásomat a nehéz állapotára való tekintettel meg se próbálta elhárítani. Egyik kezemmel csomagjait megfogtam és közben balról alákaroltam. A törékeny hölgy teste 35-40kg körül mozgott, amit csak a később kiderült peacemaker készülék horgonyzott a pipaszár lábakon át a padlóra. Felkarja szinte eltűnt a markomba. 

Mivel - mások szerint túl - extrovertált ember vagyok, nem állhattam meg a hosszú túra közben, hogy állapotáról kérdezősködjem. Figyelve azért, hogy bólintással tudjon eldöntendő kérdéseimre felelni, tartalékolva az energiát és levegőt. A 2. vagy 3. lépcsőfordulóban megszusszanva, azért megnyílott és mesélt a nehéz percekről. Nagyobb szüksége volt a meghallgató fülekre és együtt érző szavakra a sok csöndes egyedül létben töltött óra után, mint a megtakarított energiáira. 

A néni csak 80 éves volt, de állapota miatt sokkal többnek nézett ki. Vékony teste a kötényében -, mint árboc a vitorlában - veszett el. A nyaka alatt a 2x2 cm tapaszt, először morfium tapasznak gondoltam, de túl kicsinek tűnt. A néninek 3-4 hónapja szívmegállása volt. A kiérkező mentők többször ütötték ki és csiholtak belé életet.

"... de miért?!" - könnyezett arca. "Miért nem hagytak úgy?!" -kérdezte. A tappancsokból jövő elektromos áram vonaglásra kényszerítette a vékony testét és bordáiban úgy érezte valami erő mintha belülről ki akarna törni és szétfeszítené mellkasát- emlékezett vissza. 3 hónap kórházi ápolás elmúltával és egy peacemaker beültetés után vissza kellet állni az élet harcába és folytatni a szürke hétköznapokban a küzdelmeket, de kevesebb energiával, kevesebb kitartással és semmi élni vágyással.

Nehéz az életmentés! De mi az az élet?! Mi jelenti a 70 mennél feljebb 80 esztendőben az életet? 
A nénit megmentették, de tényleg él még?!

A felelősség, amit ad a tudás, az életmentési gyakorlat hát úgy tűnik 2 élű.
Lehet-e hagyni elmenni egy elvágyakozó embert? Itt tartani mintegy erőszakkal? Mert menteni kell, hisz ott a felelősség, a "kell"!!! Mert nem döntheti el az ember maga, hogy meg akar halni? Nem engedheti a mentő az öngyilkosságot? Ezek sokszor megválaszolhatatlan dilemmák, amelyekre talán nincs is jó válasz!

Sok minden eszembe jutott még ennek kapcsán. Pl.: az élni vágyás - élni akarás.
Az a disszonáns jelenség, ahogy küzd az idős asszony a hétköznapok nehéz küzdelme között a betevő megszerzéséért. Ajtajában az üres éthordó várja a déli ebédet. Az életet adó ételt várja és belül valahogy mégsem adja fel. De már nem akar élni. Nem akar szenvedni, nem akar küzdeni ... nem akar semmit. De élni kell!
Az afrikai emberek millió küzdenek az élelemért, az életért. És tartja őket életben az élni akarás és valami megfogalmazhatatlan valami. Amely a szinte lehetetlen ellen harcol alkudozhatatlanul, megtörhetetlenül.
De ez a küzdelem milyen, amelyben nincs győzni akarás, életben maradni akarás?!

 Talán ti is vagytok néha úgy, hogy semmi kedvetek nincs semmihez. Mindenkiből és mindenből elég!!!!
Akkor a legnehezebb nézni és átéléssel azt érezni, arra gondolni, hogy hálás lehetek! Arra akire most mérges vagyok, akikért dolgozok. A családért, mert vannak és MELLETTEM vannak. A betegekért, akik ugyanúgy küzdenek, mint én - csak ők a betegséggel - , akik sokszor megfáradnak, később érzéketlenné és hálátlanná vállnak, de mindig tanítanak!: "Ne légy ilyen mint én!"; "Soha ne add fel!" és "Neked van kiért és van miért küzdened!"