Hááát... vannak érdekes éjszakák, amikor az ember nem unatkozik és éberen, adrenalintól felpörögve dolgozik..

Sürgősségi Betegellátó Osztály 20:00 körül.
Mentőből hordágyon viszik be az osztályra a hajléktalan beteget. A STROKE-tól mozgás koordinációs zavarai vannak. De nem a dülöngélős, "nem tudom mit csinálok" kategóriájú, egyensúly keresés, hanem mindent elsöprő erőtől duzzadó, mindent taroló verzió.

A sokktalanítóban kapott egy "hideg zuhanyt", a szavak igazi és átvitt értelmében egyaránt. "Fertőtlenítés és higiéniás kezelésként". Majd vitték át a fektetőbe vizesen. Úszott a sokktalanító, a folyosó, a fektető osztály. MI meg korcsolyáztunk.

A fektetőben próbálták volna vénát bökni és monitorozni... de hát annál vehemensebb volt a 50-es körüli "úr". A mozgásában nem sok tudatosság volt. Nem pofozkodott, nem kapkodott céltudatosan valahová, hanem mintha epilepsziás görcse lenne, dobálta (VOLNA) a kezét.

Az esti műszak átvétel óta még nem sok idő telt el. Még friss a csapat.  Így főattrakcióba kezdett a személyzet.

Első felvonás: Egy derék ápoló, egy nővér segítségével próbált volna vénát bökni, de mivel nagyon ugrabugrált a idegpályákon "konck out"-olt férfi; elővették a betegrögzítőt és próbálták ágyhoz rögzíteni. Igen ám, de a küzdő partner sem adta olcsón magát és meg kell hagyni elég jó erőben volt. Hozzá jött, hogy az úszó padlón a duett sem érezhette hazai pályán magát.

A férfi ápoló érdekes kezelést vetett be, amit én először félre értelmeztem. Pörögnek az események: a "két vállra fektetés" ellenére folytatódik a küzdelem és ekkor az ápolónk határozott ököllel megkopogtatta a hadonászó páciens homlokát. Mint amikor egy nagy tölgyfa ajtón, egy nagyobb tiszteletű úr szobája előtt illedelmesen jelzed a belépési szándékod. Csak annál kicsit határozottabban.

Nekem gyermekkori emlékek jutottak eszembe. Édesapám szokta félre sikerült vagy túl eleven akcióm iránti nem tetszését kifejezni evvel a "non-verbális eszközzel". Ez számára a közepes - pofon előtti fokozat - fegyelmező, reflektáló művelete volt, amiből mindig igyekeztem levonni a tanulságot.

Nem tudom, hogy ez mennyire szakszerű megoldás egy neurós betegnél. Mindenesetre mi még ezt nem tanultuk. De számomra nagyon ötletesnek tűnt, annak ellenére, hogy sejtettem: a szinapszisok közötti zavart ez a mechanikai beavatkozás nem szünteti meg.

Második felvonásban: A víztől tükröződő táncparketten megjelent még 4 túl fiatal, pehely súlyú ápolónő versenyző.
A sok lúd disznót győz című hangzatos mondás ellenére, azért eleinte még mindig úgy tűnt, hogy nem egyenlők az esélyek. De azért 5 perces, viszonylag csendes birkózás után a végtagok ágyhoz lettek fixálva. Ekkora már mindenki nedves volt az izzadságtól és/vagy a vizes test interakciójától. Végtagonként egy-egy hölgy ült az ágyon és hevedert csatolt az ágy vas korlátjához.

Lehet, hogy ez itt általános volt, de nekem még olyan izgalmasnak tűnt.
A további eseményeket már nem láttam, mert a saját betegünkkel megindultunk a kijárat felé, menet közben megtekintve a lucskos színtereket...

Távozóban néztem az ápolónőket és szemeikben azért láttam egy kis győzedelmi mámort. 
Mint a dicsekedő gyermeknek a szeme, aki bebizonyította, hogy képes olyan dolgokra, amelyeket nem nézett ki  belőlük a felnőtt.

...azért sehol sem könnyű!!!  :D