Amint nézegetem előre fele az eseményeket, azt a furcsa tényt veszem észre, hogy az emberek ellátásban a betegség előrehaladottsága vagy egészségi állapot szempontjából fordítva haladok. 
Kezdve a poncasztallal, a sikertelen újraélesztéssel, folytatva idősek otthonával, és a hospice osztállyal.... remélem azért hamar eljutok a élettel telibb eseményekhez és jóval szakmai karrierem csúcsa előtt találkozhatok a mentősök egyik legszebb eseményével, feladatával, amivel minden kezdődik :
 egy élettel teli gyermek világra segítéséhez, amikor az egészséges édesanya kezébe tehetem.

De sajnos még nem tartok ott! :(
Mivel a gyakorlattal kapcsolatban nem volt teljesen világos a "mi miként és hogyan", így nem is nagyon merengtem, hogy hol, milyen osztályon leszek és mi fog ott várni. De azzal kezdtem a napot, első gyakorlatom reggelén, hogy elhatároztam magamban, bármilyen kaotikus állapot és bizonytalan helyzet vár majd rám; én jól fogom érezni magam a mai napon, mert életem hívatását gyakorolhatom: segíthetek az embereknek.

A kórházban tárt karokkal fogadtak. Főleg az ápolási igazgató: "Honnan jöttek? Nem ma kellett volna jönniük!"
A megbeszélt 7 óra előtt ott volt mindenki. "Miért nem jöttek korábban?!...stb. " Először mi azért, úgy megszokásból " szép jó reggeltett" kívántunk és "akadékoskodtunk". De 1-2 dokumentáció ellenőrzése után azért sikerült tisztázni a dolgokat. Kiderült: jókor és jó helyen voltunk. Háát.. azért nem mindenki számára...

A csapatot elosztották és így kerültem a belgyógyászat helyett a hospice osztályra. Felejthetetlen élménykkel gazdagodtam és nem bántam meg. Kisebb kellemetlenségek azért adódtak, amikhez azért már kissé előedződtem: pl.: unisex öltöző. Egy csapat - másik egészségügyi iskolához tartozó -, húsz - vagy még annyi sem - éves tanulóval(gyógymasszőrök) bitorolhattuk közösen az öltözőt. Akiket az idősebb korosztályra való tekintettel(ránk) kitereltek, az öltözés utáni traccspartit megszakítva. Azért a problémát megoldottuk: A személyzeti öltöző és a "tanuló" öltöző közötti, 2 m2-es előtérbe határoltak el engem, amiből léphettem a kinevezett "női öltözőbe" ( mint a csapat egyedüli ápoló férfie). Én nem jöttem volna zavarba a koedukált öltözőtől, de természetesen a női nem intimitására figyelni kell. 

Az utolsó nap kifejezték, hogy ő sem jönnek zavarba és nem igénylik az intimitást. Ekkor azért arra a következtetésre jutottam, hogy a magam biztonsága érdekében azért inkább meghagyom! ;)
Ciki, hogy ott a gyakorlaton lévő csapat legfiatalabb és egyedüli férfi tagja voltam. Ráadásul a legkonzervatívabb, vallásos értékekkel, ami korábban is mindig hecc téma volt.
A 85%-os női arányú osztályban mindig jó célpont voltam. A női intim dolgokat és szokásokat provokálóan ellőttem beszélték ki és arcomat vizsgálták, hogy sikerült-e zavarba hozniuk. (A pikáns felajánlásokról nem kívánok beszélni.)
Mint ápolónak a meztelen test látványához és ennek kezeléséhez nagyon gyorsan hozzá kell edződjön, de azért szorosan maradjunk a BETEG testek kezelésénél és egészségügyi ellátásánál!!!

..és térjünk vissza az eseményekre. A hospice osztályt korábban úgy fogtam fel a fantáziám és mesélések alapján, hogy mindent fekete fátyol borít, vagy legalább is a hangulatot. Nyöszörögve várja mindenki a fájdalomtól megváltó halált.
A kolléganők, a belépés után már érezték a halálszagot. Húhha... mi lesz ebből azt nem tudom, de akkor -ahogy már reggel is - "szép napom lesz!" határoztam el magamban.

Az osztályon a nővérkék gyors bemutatkozás után pillanatnyi türelmet kértek. Mondták, hogy a gyors betegekkel való operatív tevékenységek után majd körülvezetnek és bemutatják az osztályt. Addig felajánlották az ismerkedést a betegekkel, ami először nekem a "halál előtti percekben lévő" betegek állapotát elképzelve kicsit morbidnak tűnt.

Akkor most, hogy ott hagytak ápolók, van idő ;) és akkor tisztázom a helyzetet. Elmondom a hospice-ről, amit nekem csak később meséltek el. A - leginkább - rákos betegek, akkor kerülnek a hospice osztályra -palliatív ellátásba -, amikor már a betegség, rák megakadályozására, gyógyítására már nem tesznek lépéseket. Itt már nincs orvosi esély a gyógyulásra. Mert:

1. Túl későn veszik észre a betegséget vagy a kezelések ellenére a kór már előrehaladott, amely sokszor  már áttételekkel teli. 
2. A beteg lemond a kemoterápiás vagy sugárkezelésről vagy más sebészi vagy egyéb kezelésről, megoldásról, amely a kóros sejtek elburjánzását akadályozza vagy eltávolítja.

Itt már csak a tüneteket, fájdalmat csökkentik a morfium tapaszokkal, hányinger csökkentőkkel és a lehetőségekhez képest legkényelmesebb ellátást biztosítanak. Esetleg olyan műtétet végeznek, amellyel a tüneteket csökkenthetik. Ha véletlenül a rákos kórfolyamat megfordulna és esélyét látnák a kezeléseknek, akkor automatikusan másik osztályra kerül (talán az onkológiára). De ez a fehér holló sivatag feletti megjelenésnek esélyével egyenlő!

Érdekes tapasztalat, hogy a betegek sokszor olyan szociális környezetből vagy kórházi osztályról(!) jönnek, ahol nem tudtak megfelelő ellátást biztosítani és ezért legyengült az általános állapotuk, fizikumuk. Miután ideérnek 1-2 hét alatt annyira feljavul a kondiciójuk, hogy szinte nem is gondolná az ember a betegségüket.  A magatehetetlen és/vagy zavart tudatú fekvő betegből - egy sétáló; magát ellátó beteg lesz. A tünetek kezelve vannak, fájdalom csillapítás a morfium tapaszokkal megtörténik. Később persze a daganatos kórfolyamat előre haladtával 2-3 hónap - 0,5 év vagy talán még később, azért az állapot leromlik és haladva a végső stádium felé gyorsan leépülnek fizikálisan és gyakran mentálisan is.

Szóval ismerkedés az osztállyal! No, ez a dolog, ami nekem megy professzionális szinten(aki ismer az tudja! ;) )!!!
Beteg embereknél az a tudatos mentális eszközt szoktam bevetni, hogy a betegségről és a minden féle búról bánatról, a talán megérthető nehéz problémáról elterelem a gondolatukat. A problémáról elterelem a beszélgetést óvatosan és arra biztatom, hogy beszéljenek azokról a szép élményekről, amik vannak- voltak az életükben. Időseknél a család... melyik gyerek meddig vitte... hol élnek.. hogy vannak.. maguk mit értek el.. házastárs.... mindenféle... a családra való büszkeség érzete és mindenféle szép emlékek előhívása a pesszimista magyarok és nehéz állapotban lévők esetén is működik és átfordulunk pozitívabb életszemléletbe egy kicsit.... és ilyenkor repül az idő.
Az első 2 ágyas kórteremnél annyira leragadtam a nagyon jó állapotban lévő, szókimondó 50-60-as körüli hölgyekkel, hogy még csak a család első férfiai voltak a terítéken, már megjelent az ápolás vezető, hogy bemutassa az osztályt. 

Az osztály kb. 8 db 2-3 ágyas kórtermből állt. Egy "F" alakot formát lehetne elképzelni, melynek bejárata az F szára. Balra személyzeti fürdők, majd egy templomba való  betekintő helyiség, a folyosón tovább haladva jobbra egy folyosó, majd a jobb oldali soron lévő étel-előkészítő, takarító helyiség után nyílt ismét egy 2. folyosó.  E folyosó egy nagyobb közösségi helyiségből nyílt, melynek sarkában volt a nővérpult az eszközökkel, dokumentációkkal...stb.
Első folyosó vége L alakban elhajlott, ahol volt az "elbúcsúztató". Itt hosszabb időn át lehettek a hozzátartozók a már megnyugodott halottal.
Lényeg a sok lényegtelen dolgok közt, hogy viszonylag egyszerű szerkezetű osztály volt. Minden kórterem gyorsan és könnyen megközelíthető. Leginkább hasonló állapotban lévők voltak egy kórterembe. A betegek nevei a megszólítható formában az ágyuk fölött nagy betűkkel leírva, a rövid névmemóriájú ápolónak(pl.: nekem) segítségként.

A betegek a legkülönbözőbb rákbetegségben szenvedők és stádiumban lévők voltak. Jobbára 70-80 éves betegekből állt  az osztály, de 4-5  50-60 éves páciens, mellett akadt egy 38 éves asszony is. Sokuknak nem is tudtam meg, hogy milyen szervében van a károssejt-elburjánzás, hiszen az nincs kezelve, csak előrehaladottság megállapítása történik a viziteken fizikális vizsgálattal vagy panaszok felmérésével. 

A nővérkék azt a gyakorlati feladatot adták, hogy mérjünk vérnyomást az osztályon. Amikor már a 4. beteg kérdezte, hogy miért ilyen sűrű vérnyomásmérés ellenőrzése, akkor jöttem rá, hogy reggeli paraméterezés után kapcsolódtunk be a munkába és nem én vagyok az első, aki mandzsettával fenyegetőzik. Néha valami poénnal kellett elütni a dolgot, hogy a sűrű állapot felmérésből ne gondoljanak valami rossz dologra.

Érdekes volt a 38 éves agytumoros nőbeteg. Horror filmbe illő arca és arc kifejezése, meredő szemei egy kis misztikusságot sugalltak. A gyógytornászcsapatban lévők figyelmeztettek, hogy szerintük nem egy egyszerű eset. Pedig nem volt veszélyes, sőt ő kért bocsánatot, mikor esetlen kezére próbáltam felhúzni a vérnyomásmérő mandzsettát. 
Azért ódzkodtak tőle kissé, mert megszakítás nélkül figyelte az arcát az embernek, rezzenéstelen haláli (horror filmbe illő) arccal. Ráadásul nyitott, bizalmat teremteni akaró kérdéseimre is 1-2 szóval vagy igen/nem-mel felelt; egyhangú, monoton, kísérteties hanggal.

Korábban már említettem, hogy változó az általános kondíció, de azért az átlagos testsúly 50 kg/beteg körül mozog. Annak ellenére, hogy ott is voltak "nehéz esetek", amik felfelé húzták az átlagot. Valahogy az egészségügyben mindig a 2 véglet van túlsúlyban. Itt többnyire - főleg a végstádiumban - a "csontsovány" betegek feküdtek. A vérnyomásmérő mandzsettát szinte 3X körbe lehetett tekerni a karjukon.

A  beszélgetésen kívül sok mindent nem tudtunk segíteni. Borotválás, sétáltatás, kiültetés, etetés ..stb
De azért beleláthatunk 1-2 dologba:

Először láttam vénát szúrni - mondjuk kéz fejbe - leszorító gumi nélkül. Az ápolónő mondta, hogy valamikor ős is a tanult módon próbálta szúrni a sovány testű betegeket is, de amikor sorba durrantak el az erek, rájött, hogy anélkül sikeresebb az akció.

A viziten NEM jött a kis vonat!!! :O Pedig ezt még a legkisebb osztályon is eddig kihagyhatatlan szertartásnak hittem. Amikor - mint valami ranglétra csökkenő fokain lévő - különböző beosztású személyzet járja kígyózva az ágyakat a meghatározott időben pontosan, melyhez templomórát lehet állítani. Az osztályvezető főorvossal az élen - ki mint királyként tekint magára és osztja alattvalóinak a "tutit" - és a menetet - a talán még másik kórteremben lévő - segéd ápoló zárja. Persze - még ha az ajtóban lenne - sem hallaná már a korrekciókat és szükséges tevékenységet, mert halk susmorgás szerű párbeszéd zajlik az elit körben. Pedig légyzümmögést hallható csönd van, hiszen az ápoló személyzetnek és a betegnek is érdeke, hogy kiszűrjön 1-2 árulkodó szót a morajból és latin szavak kavalkádjából. A susmorgást hangos betegnek szánó kérdések, kijelentések tarkítják ("jól érzi magát?"; "ha az eredményei jók holnap mehet haza" ...stb), amelyek mintha a beteg süket lenne olyan hangosak, növelve a hangerő kontrasztját.
.... na ez a - már majdnem vágyott - rituálé hiányzott, amelyet szerintem ti is jól ismertek.

Helyette 2-en, a főápoló és az éppen osztályos doktornő járták körbe a betegeket. Annyira hiányzott a kis vonat, hogy mi képviseltük. Néhány önkéntes segédápolóval, gyógymasszőr, ápoló és házi ápoló tanonccal. Itt szabadon kérdezhettünk bármit a kórfolyamatról, beavatkozásokról...mindenről.
A kérdéssorozatba sokszor olyan "2 Ft-os" kérdés is került, amik szinte fájtak a butaságtól (de hát volt aki először volt kórházban),pedig én is tudok értelmetlen kérdést feltenni. Az idősebb doktornőt a hozzátartozók már aktív tréningbe részesíthették, mert fogyhatatlan türelemmel válaszolt.

És ebédeltetés után - 2 óra körül - meguntak minket és az eseménytelen délutánra hivatkozva szabadon elengedtek. 

Körülbelül, nem röviden és nem tömören így telt a 2 napos gyakorlat, ami persze hivatalosan sokkal több lett. 

"Remélem, hogy a sokszor bonyolult megfogalmazásom ellenére át tudod élni élményeimet.
A nem megfelelő terminus technikus és nyelvtani hibák javításához; megfogalmazásbeli korrekciókhoz az építő kritikát elfogadom!
Kérdésekre kommentekben szívesen felek, ha kulturált kereteken belül és mindenki - minden anonim marad!"