Egy változatos félév után, 2015 elején, január közepén élőben is vizsgázhattam elsősegély nyújtásból.

Hááát.. hamar rájöttem, hogy a 2-eshez még tanulni, gyakorolni kell.

Talán egy keddi napon, vidéki kis községben haza fele mentem biciklivel egy baráti összejövetelről és egy sötét közön szembe találkoztam egy arcon fekvő emberrel. A 2 méter széles kissé dzsindzsás, magas, gazos közben a négyszögeletes kerti betonlapokból épített járdát, balról egy árok, jobbról pedig keskeny füves terület vett körbe; drót kerítéssel szegélyezve. A kissé lejtős terepen gurultam le biciklivel és ott feküdt előttem az eszméletlen ember; félig a járda lapon, félig a füves területen. Feje dombnak előre, földnek lefele, orra majdnem merőlegesen a földnek szegezve.

Nem tudom, te jártál már úgy, hogy az órán nyugodtan merengtél a felelés előtt, gondolva arra, hogy te úgyse fogsz sorra kerülni...és amúgy is nagyjából tudod az anyagot. És amikor a neved hallatán kivonulsz a tanári asztal mellé, akkor még abban is bizonytalan vagy, hogy melyik témakört tanultátok előző órán.

Na én kb. ilyesmi helyzetben voltam. Eddig mint a gyerekek akcióra vágytam. Hogy benne legyek valami jó kis izgalmas balesetben, mint képzett elsősegély nyújtó és mint egy heroes, egy hős menthessem, ami menthető.De szerencsére körülöttem nem történt fél év alatt semmi nagyobb baleset és most amikor megláttam az amúgy kulturált ruhában lévő urat, arra gondoltam biztos egy alkohollal túl töltött “jóember” nem talált haza.

Annyira nem gondoltam komolynak az esetet, hogy a lejtőn elgurultam mellette biciklivel. Tudod …  a drága lendület! ;)

Az egészségügyi felelősség érzetem megszólalt vagy nem is tudom mi. Néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy tudatosodjon mit is látnak szemeim vagy az előítéleteimen túl lássak.. és a kanyarban megálltam.

Oda toltam a biciklit és arra támaszkodva megszólítottam. “Jó estét!” Ismétlődő nagy hortyogás volt a válasz. Válasznak nem volt megfelelő, ezért kissé kelletlenül félre dobtam a biciklit és lehajoltam hozzá. Fejét megemeltem és szájából félig megemésztett étel folyt ki, kissé alkoholos szaggal. Magamban nyugtáztam: “Na igazam volt. Egy részeg!”

50-es körüli vörös hajú férfi volt. Arca nem volt ismerős. Alacsony, de nagyon kövérnek tűnt, de lehet, hogy fel volt puffadva, azért tűnt kövérnek. Farmer nadrágban, fekete alkalmi cipőben és bőrkabátban volt, amely nem volt becipzározva a hasán.

Próbáltam ébresztgetni - gondolva arra, hogy most már nincs más - ha már megálltam - magához térítem és haza támogatom, mert a hidegben kihűl.

Megpaskoltam arcát, oldalra fordítottam a fejét és a fülébe kiabáltam. Mikor elengedtem a feje, mint egy tárgy kissé koppanva dőlt a betonra. A hortyogás már csöndesebb volt, de még mindig lélegzett. A hortyogás miatt még mindig nem gondoltam komolynak a problémát.

Felálltam és gondolkodtam majdnem 1 percet. Tudtam, hogy a mentőszolgálat nagyon nem szereti a részeg-taxi szerepet. De mi van ha ….???

Kizárásos alapon döntöttem. 1.Nem hagyhatom itt, mert kihűl. 2. Haza támogatni, így magatehetetlenül nem bírom. Marad az utolsó variáció: hívom a mentőket.

Mint feleléskor a témakörben, úgy egy pillanatra még a rengetegszer ismételt “104”-es hívószámban is bizonytalan voltam. Nem hogy abban, hogy mit és mikor kell mondanom. 19:44-kor hívtam a O.M.Szolgálatot. A diszpécser láthatatlanul is hasonló következtetésre jutott, de ő sem engedhette meg, hogy figyelmen kívül hagyja a hívást. Légzésre rákérdezett és a végén, még arra - hogy ha elvándorol a részeg - megvárom-e a kivonuló egységet.

A 20 km-ről jövő egység 10 percen belül ott volt. Abban a helyzetben, még ha nem is tűnt kemény menetnek, azért mindez hosszabbnak tűnt. Belegondoltam, milyen hosszúnak tűnik ez a 10 perc, ha tehetetlenül; egy véres nagy balesetben várja az ember a segítséget.

Közben oda sétált a baráti társaságból egy másik ismerősöm, akinek elmeséltem mindezt.

Közben még egyszer megvizsgáltam a férfit, amikor a kabátjából kiesett a mobil. Próbáltam a névjegyzékben egy hozzá közelebb levő ismerőst(házastárs, apa, anya..stb) keresni, de nem nagyon találtam. Helyette egy üzenetet egy asszonytól, amiben tömören annyi volt, hogy nincs értelme a kapcsolatuknak. Lezártnak tekinti az ügyet és szebb jövőt és megfelelő társat kívánt neki.

:O  Ó, akkor biztos valami szuicid eltökéltségből halálra itta magát, gondoltam én.

(Egy pillanatig gondolkodtam, hogy felhívom az ex-társat, de a facebook nevet sem találtam meg a névlistában. Online kapcsolat nem volt, meg ezek után ....? ..hát nagyon élő sem. )

Aztán ahogy jobban megvizsgáltam kezdtek szép szederjessé válni a fülek. Húúhaa.. ennek fele sem tréfa. Egyből fektetés betonra és mellé térdelve a tanult 30-as mellkas kompressziót diktáltam.

A 2 db lélegeztetéstől eltekintettem. Nem volt nálam semmi, még papír zsebkendő sem. A szája és - a forgatástól már - az arca is tele volt a vacsorával. Nem találtam jó ötletnek a csókolódzást.

A társamnak szóltam  - a csendből kiszűrődő halk sziréna hallatán és az égen a kék villódzás megjelenése láttán -, hogy menjen fel az utcára, hogy a mentősök megtaláljanak, mert nem tudnak kocsival lejönni. Meg hát így spontán légzés nélkül jól esne valami gyorsan megjelenő segítség.

A megérkező mgk.(mentőgépkocsi)ból egy sofőr és egy ápoló sétált feszített ütemben 2-3 nagy piros táskával felém. A futásnak jobban örültem volna, de magamból kiindulva tudom, hogy a kapkodásnak nem sok értelme van.

A felmérés után megfordítottuk a férfit fejnek lefelé, hogy a légutakból a tartalom a lejtőn a szájából kifolyjon. (Hogy ilyen alap dolgok miért nem jutottak eszembe???)
Egy “taposógép” féle masinával, mint egy fordított pumpa szívta le az ápoló a szájából és a garatból az ételmaradékot. Szólt a kollégának, hogy hozza le a kocsiból a defibrillátort és kérjen esetkocsit segítségnek.

A defibrillátor nem mutatott kiüthető állapotot, ezért lélegeztető ballonnal az ápoló lélegeztetni próbálta és  felváltva a sofőrrel, ketten komprimáltuk a férfi mellkasát. Közben az ismerősöm megvilágította a terepet és az arra jövő másik barátom taposta a szívót, amellyel az ápoló próbálta szabaddá tenni a légutakat, mert a ballonból tévútra, a gyomorba ment a levegő és mivel a gyomorszáj már nem zárt, a komprimálás hatására a gyomorrból visszaáramló levegővel mindig jött vissza a “trutyi” a garatba.

Az esetkocsi 3-as legénysége újabb 10 perc múlva ott termett. Áttértünk motoros szívóra. EKG monitor és tappancsok kerültek a mellkasra, a vénába be lett kötve egy kanül, amelybe 20 percenként egy-egy tonogén került. A mentőtiszt próbálta intubálni, de nem látszódott a trahea, ráadásul mindig újabb adag étel került a garatba.

A mentőtiszt az odasereglett utcabeliektől kérdezte, hogy milyen betegsége van a férfinak és milyen gyógyszereket szedett. De sajnos csak annyit tudtak, hogy valami komolyabb betegség miatt volt korábban kórházban, de ők se tudják miért.

22:00 előtt feladta a csapat a harcot. Kértek egy orvost, aki megállapítja a halált és a közeli patológiát ébresztették, mivel boncolják a halottat. A közterületen, utcán bekövetkezett halottat muszáj.

Valakitől hallottam, hogy az idős, öregségben megholt emberen kívül mindenkit kell, de erre én nem adok garanciát… ki tudja?!

A megjelenő rendőrnek megadtam az adataimat és elmeséltem, amit láttam, majd az ismerősökkel haza indultam.

 Utólag mint kiderült a férfi egy közös esti vacsoráról eredt útnak haza fele és a rosszullét menet közben érte. Tényleg ivott alkoholt, de nem annyira, hogy részeg legyen. Persze a gyógyszerekre, amit szedett ez nem volt egy jó ötlet.
Ezek után valahogy most már a hajléktalanokhoz is jobban odafordulok, hogy alszanak-e és evvel az esettel hirtelen az előítéleteim is megdőltek.

Önmagam reflektálása, csak az, hogy nem tudom, hogy alakul ki a rutin, de nekem még van hova fejlődnöm. Az alap, megtanult dolgok sem jutottak eszembe. De azért sokat tanultam az esetből.

Meglepődtem, hogy az állítólag érzékeny beállítottságom ellenére semmilyen élesen bevésődő, maradandó emlékek és rémálmaim nem voltak és olyan nyugodtan aludtam és alszok mint máskor. Éles képek és mozzanatok nem nagyon maradtak meg. Még az arc sem, pedig több mint egy órát néztem a lapoc és az ismerősöm lámpájával erősen megvilágítva.

Remélem, hogy a későbbi megpróbáltatásokat is így viselem majd a többi éles helyzetben. Elfogadom emberi korlátaim és a hibázás lehetőségét, amelyekből mindig tanulok; de mindezeket teherként nem viszem magammal.

 "A nem megfelelő terminus technikus és nyelvtani hibák javításához; megfogalmazásbeli korrekciókhoz a kritikát elfogadom!
Kérdésekre kommentekben szívesen felek, ha kulturált kereteken belül és mindenki - minden anonim marad!"